Mindig csodáltam azokat a barátokat, akiknek az otthonában minden tökéletesen a helyén volt. Amikor anya lettem, rájöttem, hogy a rend nem csak esztétikai kérdés, hanem a mindennapjaink alapja is. De hogyan lehet egy háztartásban, ahol kicsik és nagyok egyaránt "rendetlenségmesterek", valódi harmóniát teremteni? Kezdetben én magam is sokat küzdöttem. Sokszor éreztem úgy, hogy a rendrakás sosem ér véget. A nappali tele volt játékokkal, a konyhapultot mosatlan poharak lepték el, és még a fürdőszobai szennyestartó is állandóan megtelt. Egy idő után rájöttem, hogy nem az a cél, hogy mindent én csináljak meg, hanem az, hogy mindenki megértse, hogy a rend közös érdek.
Első lépésként beszélgettem a gyerekekkel. Egyszerű szavakkal elmagyaráztam nekik, hogy miért fontos, hogy a dolgok a helyükön legyenek. „Ha a legóidat a dobozukban tartod, könnyebb megtalálni azt a kockát, amit keresel” – mondtam. A legfontosabb az volt, hogy ne parancsként hangozzanak a szavaim, hanem érthető magyarázatként. Kialakítottam egy egyszerű szabályt. Minden játéknak megvan a helye. Ehhez először nekem kellett rendszereznem a dolgokat. Vettem néhány színes tárolódobozt, amiket együtt díszítettünk ki. Ez a közös munka szuper szórakozás volt, és közben a gyerekek magukénak érezték az új „rendszert”. Például a legók a kék dobozba kerültek, a plüssök a sárgába, a kreatív kellékek pedig a pirosba. A következő lépés a napi rutin kialakítása volt. Este, vacsora után mindenkinek volt egy kis feladata: „pakolj el három dolgot”. Ez az apró feladat könnyen megvalósítható, és nem tűnt terhesnek. Eleinte persze játékosan kellett ösztönözni őket. Versenyt rendeztünk, hogy ki találja meg először a legóemberkét vagy a kedvenc plüssmacit, amit el kell rakni. A nagy áttörés akkor jött, amikor bevontam őket a házimunkába is. A gyerekek imádják érezni, hogy fontosak. Megtanítottam nekik, hogy a porszívózás és a portörlés is lehet móka. A porszívót elneveztük „portündérnek”, aki segít tisztává varázsolni a lakást. A porrongyokat pedig „varázspálcának”, amivel eltüntethetjük a „pormacskákat”.
Ahogy a gyerekek nőttek, egyre több felelősséget kaptak. Eleinte csak kisebb dolgokban segítettek, például a saját ruháik hajtogatásában, később már a szobájuk takarításában is. Tudatosan figyeltem arra, hogy ne kritikát kapjanak, ha nem volt tökéletes az eredmény. Inkább megdicsértem őket, és finoman rávezettem, hogyan lehetne még jobban csinálni. Ezáltal nem érezték kényszernek a feladatot, hanem büszkék voltak arra, hogy ők is hozzájárulnak a család életéhez. Természetesen voltak visszaesések. Voltak napok, amikor úgy éreztem, az egész rendszer összeomlik. De ilyenkor emlékeztettem magam, hogy a kitartás a kulcs. Ha én sem tartom magam a szabályokhoz, hogyan várhatnám el ugyanezt a gyerekeimtől? Egyik este, amikor már mindenki aludt, körbenéztem a nappaliban. A játékok szépen a helyükön voltak, a kanapé rendezett, a könyvek pedig a polcokon sorakoztak. Egy pillanatra megálltam, és arra gondoltam: megérte a sok apró lépés és türelem. A gyerekek nemcsak a rendet tanulták meg, hanem azt is, hogy közösen sokkal könnyebb.
Most, hogy visszatekintek, azt látom, hogy a rendrakás közös családi programként még közelebb hozott minket egymáshoz. Ma már nemcsak egy anyuka vagyok, aki mindent megold, hanem egy csapat tagja, ahol mindenki kiveszi a részét a feladatokból. Nem mondom, hogy mindig tökéletes rend van, de már nem érzem azt, hogy egyedül vagyok ebben a küzdelemben. A gyerekek lassan megszokták, hogy minden este van egy kis rendrakás, és most már sokszor maguktól is elpakolnak. A legnagyobb tanulság számomra az volt, hogy a rend szeretetét nem lehet parancsszóra megtanítani. Példát kell mutatni, bevonni őket, és játékosan rávezetni arra, hogy a tiszta és rendezett otthon mennyivel kellemesebb. Azóta is büszkén nézem, ahogy a kicsik „rendrakó bajnokokká” váltak, és az otthonunk sokkal harmonikusabb lett. Ha te is küzdesz a renddel, ne add fel! Talán csak néhány színes tárolódoboz, egy jó adag türelem és egy kis kreativitás hiányzik.
